Goya

A spanyol festészet Murilloval végződő virágzási korszaka után az utolsó nagy spanyol mester Goya (1746-1828). Egyike a legsokoldalúbb és legegyénibb művészeknek, aki a XVIII. század fordulóján a barokk és a rokokó művészet folytatója, majd a romantika jegyei is mutatkoznak nála, teljes művészetének számos darabja oly annyira kifejező és előre mutató, hogy ő lesz a modern festészet egyik atyja, ihletet merítenek belőle a francia impresszionisták (köztük Manet) és a német expresszionisták. Sokáig nem ismerték hazáján kivül, igazi méltánylásra Európában majd csak a XIX. század második felében talál, de leginkább a XIX. század vége felé, amikor ünneplik Velázquez születésének 300. évfordulóját, s ekkor Goya műveit is újra rendezik a madridi Prado Múzeumban. Képeit kiállítják Londonban, Berlinben, Bécsben, mindenütt óriási sikereket arat, ekkor indul meg a hatalmas Goya-irodalom virágzása.

Goya, 1799-ben, egy 80 nyomatból álló sorozatot alkotott Los Caprichos címmel, bemutatva "a minden civilizált társadalomban megtalálható számtalan őrültséget, és azokat az előítéleteket és kárhozatos gyakorlatot, amelyeket a szokás, a tudatlanság és az önérdek megszokottá tett."

Feltûnô a sorozatban az állatok (pl. szamár) nyilvánvalóan szimbolikus ábrázolása, amely – a felvilágosodás szociális gondolkodásának megfelelôen – a henyélô nemesség, illetve az arisztokrácia a dolgozó parasztság munkáját kizsigerelô, abból élô magatartását fejezi ki.

Goya grafikai munkássága (rajzai, rézkarcai, aquatintái) a spanyol mûvészettörténetben szinte elôzmény nélkülinek, s Picasso és Dalí feltûnéséig páratlannak tekinthetô. E mûvek nem megrendelésre készültek, bennük a mester mély korképet fest, sokszor iróniával, szellemesen, máskor megrázóan drámai erôvel örökítve meg a sokat szenvedett spanyol nép életét a 18–19. század fordulóján.

(Ajànlom:http://www.dramairok.hu/data/files/1977/goya.pdf)
(Goyanak négy sokszorosított grafikai sorozata maradt fenn. A Caprichos (Szeszélyek, Ötletek) 1799-bôl, a Desastres de la Guerra (A háború borzalmai) 1810–12-bôl (de csupán 1863-ban jelent meg), a Tauromaquía (Bikaviadal) 1816-ból, valamint a töredékes Disparates (Balgaságok) vagy Proverbios (Közmondások).)

Goya maga mondta, hogy három tanítója volt: a természet, Velázquez és Rembrandt. Goya festői géniusz, aki Velázquez és Rembrandt útját folytatta és új festői problémákat vetett fel, számos egyéni hangvételű festménye mutatja e vonalat, köztük A Kolosszus c. festmény 1810-ből. A Kolosszus nyilván Bonaparte Napóleon, aki egész Európát hatalma alá akarta vonni, köztük a spanyol népet is.
Goya lefestette a spanyol királyi család több tagját, beleértve IV. Károly és VII. Ferdinánd királyokat. A témái széles skálát ölelnek fel a vidám ünnepélyektől a csatajelenetekig és holttestekig. A témaválasztása kedélye sötétebbé válását jelzi. A mai orvosok arra gyanakodnak, hogy a festékben levő ólomtól mérgezést kapott, és ez okozta süketségét, amely visszahúzódóvá tette. Élete vége felé félelmetes képeket festett őrültekről, betegekről és fantasztikus alakokról; ezeknek a "fekete festményeknek" a stílusa az expresszionizmust vetíti előre.

(A fauvizmussal, az avantgárddal párhuzamosan Közép- és Észak-Európában, s Kelet-Európában az expresszionizmus alakult ki. Az expresszionizmus a belső, pszichikai formákat ábrázolja, a szubjektív belső érzelmeket, jelen van más korokban is, de modern művészeti irányzatként Németországban keletkezett 1905-1913-ban Die Brücke (A híd) művészeti csoport keretében.
A németországi expresszionista hullám tagjait inkább életfelfogásuk, érzéseik és hangulataik, semmint stílusuk vagy műveik hasonlósága kötötte össze. Az expresszionisták az általuk festett tárgy révén a modern ember beteges állapotait, szorongásait, félelmeit, elidegenedését fejezték ki. A természetet és környezetüket sokszor ellenségesnek és embertelennek érezték, ezért képeik színei gyakran súlyosak, nyersek és az emberi sorsot szimbolizálják.
Stílus szempontjából az expresszionistákra a nyugtalan ecsetvonások és a bátor, olykor meghökkentő színkezelés a jellemző. Példaképeik leggyakrabban a régebbi időkből a manierista El Greco vagy Francisco de Goya (1746-1828), aki sokszor súlyos színeivel, fény-árnyék kezelésével, s előre mutató érzelmileg is felfokozott vízióival megragadta az expresszionisták figyelmét is, gondoljunk A Kolosszus című 1808-ban készült olajfestményére.)

Madrid védőinek kivégzése című festmény (1814-ben festette), az erőszak ábrázolásának egyik legmegrendítőbb képe. A fény ugyanabba az irányba halad, ahová a puskák is céloznak, az elkerülhetetlen halál borzalmát fokozza.

Goya másik közismert műve a Szaturnusz felfalja fiát, amely a görög-római mitológia klasszikus jelenetét ábrázolja. A kép a legiszonyatosabb a Quinta del Sordo (A Süket háza) két termét betöltõ 14 kompozíció, az ún. "fekete festmények" közül. A falképeket szörnyek, boszorkányok, borzalmat keltõ témák, a fantasztikum és a sötét tónusok jellemzik. Az 1870-es években a képeket leválasztották a gipszvakolatról és vászonra tették át.