Eloszor Eugenio Montale (1896-1981) nobel-dìjas olasz kolto villàjàt làtogattuk meg, ahol a kertben egy helyi szìnèsz olvasott fel Montale verseibol, beszèl munkàssàgàròl, èletèrol.
Eugenio Montale: SirokkóÓ, dühvel fúvó, tomboló sirokkó,
meggyújtod itt a sárgászöld, kiégett
rónát,
és fent a sápadt csillagokkal ékes
ég boltívén át
egy-egy bolyongó
felhő száll, s szerteszéled.
Tétova órák, ujjaim közt
vízként átfolyó életemnek
megannyi borzadása,
megfoghatatlan események
fények- árnyak, és könnyezések
a föld mulandó dolgai felett,
jaj, száraz szárnyai a légnek,
most én vagyok az agavé, mely
sziklába mélyed
gyökerével,
s a szirtre tapadó, kitátott szájú algák
karja elől tengerre siklik,
s míg minden erjed,
zárt bimbaimban, melyek
nem nyílhatnak ki már ma: mozdulatlanságom
érzem a legborzasztóbb gyötrelemnek.
/Ford.: Jékely Zoltán/
A sèta egy kèsobbi szakaszàban ellàtogattunk a kolto sìrjàhoz, ahovà hosszù lèpcsok vezettek.
Monterossoban ferences-rendi szerzetesek èlnek zàrt kolostor falai mogott. A csoport (elozetes bejelentkezès utàn) engedèlyt kapott a rendhàz làtogatàsàra, ahol a belso udvaron Szuz Mària jòl megfèr egy kertitorpèvel. Ez egy jò pèlda arra mièrt szeretem Itàliàt. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése