Februàr 24., kedd ùjhold
Es ahogy pàr mèterrel a tenger felett, a
korlàt mellett sètàlt, ràhunyorìtott a hegyoldalra, hogy hàzak nèlkul làssa
maga elott azt. Talpa alatt eltunt a parti sètàny, a hullàmok akadàly nèlkul,
nyaldostàk a sziklàt. A Nap fàtyolosan sutott, tompàvà tette a dèlelottot,
hatàrozott lèptek nèlkulivè, kàba àbràndozàsokèvà. Jòl esett ìgy làtni a tàjat,
visszaadni a termèszetnek. Eltuntetni a vasùtàllomàst, a bisztròkat, bàrokat,
lakòhàzakat. Gyakran jàtszotta ezt.
Pàr nap mùlva alkonyatkor a habos
tengerszegèlyen jàrt a tekintete. Milyen gyengèden simogatja a fovenyt. Laposan
kùszik rà, mint egy tenyèr mely szeretettel èrint, cirògat. Megintcsak nem volt
màs, mèg o sem, csak a vìz, a fold ès a levego, a lemeno nap es ezernyi szìne,
ezernyi reflexe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése