hétfő, május 22, 2017

Ki VaGYoK éN?

A Ki vagyok én? Ramana Maharsi időrendben második könyve, amely eredeti formájában 1902-ben született, amikor Maharsi huszonkét éves volt. Ekkoriban még Arunácala szent hegyének délkeleti oldalán, a Virúpáksa barlangban tartózkodott (csak jóval később költözött le a hegy lábánál fekvő - róla elnevezett - Ramanásramamba). Maga a mű eredetileg Maharsi egyik első tanítványa, Sívaprakásam Pillai kérdéseire adott válaszokat foglalja magában. Mivel Maharsi ebben az időben nem beszélt (habár soha nem tett formális hallgatási fogadalmat), a szóban elhangzott kérdésekre írásban válaszolt.

Ki vagyok én?
Mivel minden élőlény (jíva) állandó, szenvedéstől mentes boldogságra vágyik, mivel a mindenekfölötti szeretet (parama priyam) mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az ember elérje ezt a boldogságot - amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható -, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhya sádhana) egyedül a "Ki vagyok én?" kérdésén alapuló kutatás (jnána vicára).

Ki vagyok én?
Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi] test; nem én vagyok az öt megismerő képesség, nevezetesen a hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást, a színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati képesség, nevezetesen a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a többi négy lélegzési funkciónak felelnek meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit sem tud a objektumokról, amelynek nincsenek funkciói, s amely a tárgyaknak csupán maradványszerű benyomásait hordozza
.
Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos, akkor ki vagyok én?
Miután a fent említett azonosítások mindegyikét az "ez sem", "az sem" válaszokkal elutasítottuk, egyedül [maga] a tudatosság marad - az, hogy én vagyok.

Mi a tudatosság természete?
A tudatosság természete: lét-tudat-üdv.Mi a megszabadulás?
Vizsgálódás rabságban lévő Önmagunk természetét illetően, majd megvalósítani igazi természetünket - ez a megszabadulás.

Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?
A vágytalanság - bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól; ugyanazok. A vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy valamely tárgy irányába elmozduljon. A bölcsesség azt jelenti: nem jelennek meg tárgyak. Más szavakkal az elkülönülés és a vágytalanság nem más, mint az Önvaló keresése - nem keresni mást, mint az Önvalót; az Önvaló el nem hagyása - a bölcsesség.

Mi a boldogság?
A boldogság az Önvaló igazi természete; a boldogság és az Önvaló nem különböznek. A boldogság a világ egyetlen tárgyából sem fakad. Tudatlanságunknak köszönhetően képzeljük azt, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az elme kifelé irányul, szenvedéssel szembesül. Valójában akkor teljesülnek be az elme vágyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban - vagyis az Önvalóban. Az álomtalan alvás közben, a samádhi alatt és az eszméletlenség állapotában, illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva éppen ez történik: az elme befelé fordul és tiszta Ön-boldogságot élvez. Az elme ily módon megállás nélkül, nyughatatlanul vándorol, és hol kilép az Önvalóból, hol visszatér hozzá. A fa alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt perzselő a hőség. Aki a napon volt, az kellemes hűvöset érez, amikor eléri az árnyékot. Aki viszont újra és újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző napra, majd utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, mi másnak nevezhetnénk, mint bolondnak? A bölcs ember állandóan az árnyékban marad. Hasonlóképpen, annak az embernek az elméje, aki ismeri az igazságot, nem hagyja el Brahmant. A balga ember elméje, éppen ellenkezőleg, miközben erre-arra forog a világban, csak szenvedést tapasztal, s csak egy kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak neveznek: csupán egy gondolat. Amikor a világ eltűnik - vagyis a gondolatoktól mentes állapotban -, az elme boldogságot tapasztal; amikor azonban újra megjelenik a világ, akkor az elme szenvedésbe merül.

Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás után vágyódnak?
Az összes [szent] szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek végnélküli olvasgatására. Az elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját kell felkutatnia magában; s Önmagát vajon hogyan találhatná meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk szemével kell felismernünk. Az Önvaló az öt burkon belül lelhető fel; a könyvek azonban a burkokon kívül vannak. S minthogy az Önvalót az öt burok eltávolítása után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt könyvekben keresni.
Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is tanult.


Mit jelent a nem-kötődés?
A felbukkanó gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása keletkezésük pillanatában - ez a nem-kötődés. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő segítségével merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket kutasson fel, úgy kell az embernek is felöveznie magát a nem-kötődéssel, alámerülnie önmagába, hogy megszerezze az Önvaló igazgyöngyét.

Nincsenek megjegyzések: